Ha végigsétálunk a Borfesztivál helyszíneként szolgáló Budavári Palota mindkét oldalán és belső udvarain, a kiállítók és látogatók nyüzsgő forgatagában az élmények mámorító gazdagságát élhetjük át. Ez a gazdagság szinte lebéklyózza a beszámoló írójának kezét: az élmények lenyűgöző teljességét ezúttal aligha lehet hűségesen visszaadni.

Beszéljek hát csupán az ízlelés csodáiról, így például egy kóstolt száraz tokaji fordításról, amely a borvidék rejtett és eddig titkolt kincseit tárja elénk, zöldessárga színével különleges ígéretet villantva fel? Mondjam el, hogy ez az ígéret be is teljesül a bor gyümölcsöstálat és egyszersmind virágmezőt idéző illatában és hihetetlenül gazdag ízeiben, melyekben a tokaji univerzum összes vonása fellelhető, ám a behízelgő édesség nélkül, szépséget és szikár igazságot ötvözve egybe, akár egy megrázóan őszinte vers az életünkről?
Vagy szóljak a szemet gyönyörködtető élményekről, színekről és csillogásról, a délután lusta napsütését pótolni igyekvő, az épületek cizellált részleteit elénk táró barátságos lámpafényekről, a borospoharakban felragyogó aranyló sárgákról, tündöklő halványzöldekről, izzó vörösökről, vagy a tündér nevetés csillámlásáról az emberek fehér fogain, a jókedvtől viruló arcokról, a villogó női szemekről, amelyekben a bor tüze felszította az élet és a szerelem vágyát?
Beszámolok inkább a Borfesztivál hangjairól, amelyekből életünk különleges, ünnepi szimfóniáját vélem kihallani.

Az alapzajokat a Várdomb alatt elterülő város tompa mormolása adja a mély regiszterekben, fúvósok, üstdob, orgona, ezt fűszerezi a fesztivál közönségétől származó magasabb fekvésű moraj, a beszélgetés, emberi nyüzsgés hangjai, melyek a vonósok még mindig monoton zümmögését idézik. Az egybemosódó hangokból folyamatosan egy-egy dallam vagy dallamfoszlány tűnik elő, nevetés és kacagás, mint egy könnyed zongorafutam vagy egy virtuóz fuvolaszóló, a pohárcsilingelés pedig úgy hangzik, mint a triangulum ünnepi zendülése.

E zeneműben szinte nincs is disszonáns hangzás, ingerült felcsattanás vagy hamisan szóló veszekedés. Az életöröm mámoros zenéje vesz körül bennünket, a jó borok életre kelt hangjai, melyek egy csodálatos estén harmóniára kelve megmutatják, milyenek lehetünk mi emberek, jókedvűen, örömtelien, osztozva egymással abban, ami szép és jó. Milyenek lehetnénk mi magyarok, élvezve bőkezű országunk kincseit, barátaink és honfitársaink odaadó munkájának gyümölcseit, örülve egymás jelenlétének és társaságának. Milyenek lennénk, ha viszálykodásunkkal nem tennénk tönkre a hazánkat.

Milyen szerencse, hogy a Várpalota keleti teraszán végre igazi zene hangjai is felcsendülnek, feledtetve az előző gondolatok komorságát. A dixieland ritmusai végleg kiszakítanak a hétköznapi gondjaink közül, egy varázslatos világba ragadva el a lelkünket. Hiába inti csendre ingerülten Savoyai Jenő pálcájával a tőle jobbra felállított színpadon játszó zenészeket, hiába néz a szokottnál is morcosabban a hadvezér szobrának talapzatán elhelyezett haldokló török harcos, a dzsessz hangjai csak áradnak, vidáman pattogó ritmusban, harsányan, mint amilyen frissek és életkedvvel teltek a nyári esték rozéi. A remek hangszeres szólamok közül egy-egy szám erejéig előragyog a legszebben szóló hangszer, az emberi énekhang, s a tér levegőjében összefonódik a közönség tetszésének hangjaival, tapssal és kiáltásokkal, az öröm újabb csodás összhangzatát teremtve meg.
S mi kívánjuk, hogy a hangok e varázslata minél tovább tartson, s ha egyszer végéhez kell is érnie, minél tovább visszhangozzék emlékeinkben, megszépítve az életünket, ameddig csak lehet.

ifj. Zilai János - 2009