William ShakespeareShakespeare világa varázslatos világ, gazdag, különös és csodás. E világ foglalata, a színház maga is varázslat: vagy talán nincs abban valami csoda, hogy komoly, felnőtt emberek esténként, nem kevés pénzért leülnek egy üres térség elé, ahol más komoly, felnőtt emberek eljátsszák nekik egy tündérkirály és felesége civódását, melynek során a férj bűbájától a nő beleszeret egy szamárba, s mindeközben egy gyerekesen gonosz tündérkópé nevetségessé tesz néhány városi széplelket és pár jóravaló, de ostoba mesterembert?

Ha varázslatról beszélünk, tudnunk kell, hogy a varázslás lényege az átváltoztatás, az átváltozás. Az emberek nézővé válnak, s előttük a színészek más bőrébe bújva mutatják be szerepeik hihetetlen átalakulását: hercegből varázsló válik, kocsmatöltelékből kegyes király, bölcs és vitéz hadvezérből féltékeny szörnyeteg, hűséges nemesből a bűnétől meghasonlott gyilkos, férfiból nő és nőből férfi – Shakespeare-nél csak látszat szerint –, halálból élet, életből halál, vidámságból szomorúság, és gyötrelemből öröm. S e változások nyomán az öröm a nézőben él tovább; a színház katarzisa talán jobbá, de mindenképpen megértőbbé, és így emberibbé tesz bennünket.

A bor – ez mindennapos tapasztalat – maga is átváltoztató ital, nem csoda hát, hogy Shakespeare művészete sokszor a bort hívja segítségül: a bor megváltoztatja a szereplőket, vagy éppen előhozza belőlük addig elrejtett vonásaikat. A bor első, közvetlen hatása nyilvánvalóan a lerészegedés. Az Othello egyik jelenetében Jago leitatja Cassiust, aki rendbontásba keveredik, majd megbánva tettét így fakad ki: „Ó, borital láthatatlan szelleme! Ha még el nem kereszteltek – hadd mondom meg, mi a neved: ördög!”

Igazságtalannak tűnik ez a minősítés, amire Jago figyelmeztet ugyanebben a jelenetben: „Jó barát a bor, csak csínján kell bánni vele! Sose szidd!”

Éppen a mértékletesség hiányzik a dán király, Claudius udvartartásában, amelyet Hamlet e szavakkal ostoroz:
„Ma éjjel fent van és dőzsöl a király
Nagy dáridóján bősz tánc tántorog …
E kába lagzi, mind kelet-s nyugatra,
Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz:
Iszákos a nevünk, s utána disznó
Cím is ragad még …”

A bor változtató szelleme a dolgokat sokszor önmaguk ellentétévé fordítja át: az eskü szent dolog, de borral kísérve immár csalárdságot jelent, ezért beszél így az Ahogy tetszik harmadik felvonásában Rosalinda az őt férfinek gondoló Phoebéhoz:
„Figyelmeztetlek, belém ne szeress;
Álnokabb vagyok, mint a boros eskü,”
majd nyomatékul hozzá teszi, immár kendőzetlen őszinteséggel:
„S hozzá ki nem állhatlak.”

S ha már a bor álnokságáról esik szó, említést érdemel a Machbet egyik ajtónállójának találó megfigyelése a bor szerelemre gyakorolt hatásáról: „A ringyólkodást, uram, csábítja és kábítja: felpiszkálja a vágyat, de cserbenhagy a végrehajtásnál. Ennél fogva a kiadósabb ivászatra csakugyan rá lehet mondani, hogy csűrcsavarosan és rókamód viselkedik a ringyósággal szemben: gyártja és rontja; birizgálja és elsikkasztja, rábeszél és elbátortalanít tőle; talpra állítja és kicsinálja, hogy ne bírjon állani …”

A bor persze segíthet is az emberen, ám mi végre, ha az, akin segít, csak ártani akar másoknak. Ilyen alak III. Richárd, aki cselszövéseibe belefáradva a borból merít erőt, s ez immár a második adag egy jeleneten belül:
„ … Adj egy kupa bort.
Valahogy nem oly éles az eszem,
S nem oly elszánt lelkem, mint szokott.”

A bor és a lélek kapcsolatáról szólva a bor előnyös hatásai jöhetnek szóba. A Falstaff környezetében sürgölődő Sürge asszony a „kanári” – bizonyára madeira – borról beszél ekként: „Az pedig egy csodálatosan hatásos bor, bizony megfűszerezi az ember vérét, mielőtt megmukkanhatna.”

FalstaffS ha már Falstaff, e nagyivó, szeretni való gazember is szóba kerül, vele Shakespeare egyenesen a bor mámorának himnuszát mondatja el: „A jó spanyol aszúnak kétféle hatása van. Először is az agyamba száll, és kihajtja onnan a rátelepedő, ostoba, unalmas és nyers gőzöket; fogékonnyá, fürgévé, leleményessé teszi, s megtelíti tüzes és gyönyörködtető alakzatokkal, s ha ezeket aztán átvisszük a hangra, a nyelvre, hogy megszülessenek, akkor ebből ragyogó szellem válik. Második tulajdonsága a mi kitűnő aszúnknak, hogy a vérünket felhevíti. A vér ugyanis anélkül hideg és alvadt, fehéren és sápadtan hagyja el a májat, ez pedig a kislelkűség és a gyávaság ismertető jele, de az aszú felmelegíti és keringésre hajtja a legtitkosabb belső részektől egész a látható részekig. Kivilágítja az arcot, mely őrtűzként fegyverbe szólítja a férfinak nevezett kis királyság minden részét, s ha aztán a test minden lakója és kis eleven lelkecskéje felvonul kapitánya, a szív elé, mely e kísérettől megnövelve minden bátor tettre képessé lesz, úgy ez a vitézség az aszútól ered, és a fegyverforgatásban való jártasság semmit sem ér aszú nélkül, mert ez helyezi üzembe.”

E dicshimnusz kiválóan jellemzi Shakespeare költői módszerét, de általában a költészetet is, amely nem a lényegtelen dolgok igazságára, hanem az igazán fontos dolgok sejtetésére törekszik. E szempontból lényegében mindegy, hogy a költői beszédnek van-e konkrét értelme, a lényeg az, hogy a szöveg jól hangozzék. E hatás főleg nagy erejű szimbólumok segítségével érhető el, amelyekre a lélek legbelső húrjai rezdülnek meg. A bor is ilyen szimbólum, amely segít a legfontosabb rejtett jelentések megsejtésében, akár az emberről magáról, akár az emberi világ egészéről van szó.

A bor embert jellemző ereje – talán nem is meglepő – szintén Falstaff szavaiban jelenik meg, amidőn – az előző idézet jelenetében – hősünk a pedáns és merev Lancasterről beszél imígyen: „Nem is tudja őt senki ember fia megnevettetni. De nem is csoda, hiszen nem iszik bort.”

Bor és nevetés, bor és öröm összetartozik tehát, de éppúgy a bor és az emberi világ harmóniája is. Ezt a harmóniát sokszor éppen maga az ember rontja el: az árulás és gyilkosság okozta lelkifurdalás Machbet számára a világ addigi teljességének elvesztését jelenti, így szavaiban a bor az emberi világ megtört szépségét jeleníti meg:
„Ha egy órával előbb meghalok,
Boldogan éltem, de ettől a perctől
Semmi értelme nincs a földi létnek:
Szemét minden, halott a becsület,
Lefejtve az élet bora, s az égbolt
Csak a seprővel kérkedik.”

Így jutottunk el Shakespeare segítségével a részegeskedés italától az élet boráig. Ám, hogy milyen is az élet bora, azt a költő nem mondja el nekünk, legfeljebb érezni engedi gyötrő keserűségét, vagy éppen csodálatos édességét. Azt sem tudhatjuk meg a költőtől, milyen ital vár minket a nem ismert tartományban, ha majd végül valóban lefejtik életünk borát. Mint annyi mindent, Shakespeare ezt is csak sejteti velünk, a Vihar egyik jelenetében, ahol Ariel a vízbe fúltakról énekel:
„… éri őt tengeri elváltozás,
Valamivé, mely gazdag, különös és csodás.”

Dr. Zilai János